2 érdekes hétvége

Múlt hétvégén a fogadó apukám bátyja átjött látogatóba. Vagyis igazából nem csak vendégségbe jött, hanem azért is mert a konyhában lévő két óriási hűtő nem bizonyult elégnek, ezért úgy döntöttek, hogy építenek pluszba egy hütőszobát a kertben lévő raktárba. Az apuka és a nagybácsi kimentek építkezni, mi pedig a házban maradtunk. 3 éves kisöcsémmel a következőt sikerült játszanom: ő néha elkezdett pörgetni egy lego propellert és ilyenkor "fújt a szél", ami belefújta a ruhánkat egy vulkánba. Így a játék többi részében "meztelenek" voltunk és amikor a szél elkezdett fújni levetettük magunkat a földre mintha elfújódtunk volna. Később az egy éves is becsatlakozott és bár nem értette, hogy mit csinálunk, ő is levetette magát a földre és összevissza csapkodott meg kiabált. Bár mindenki (a babát kivéve) ruhában maradt, 3 éves öcsikém annyira beleélte magát a játékba, hogy a nap folyamán több embert is megkért, hogy vegyék le a nadrágjukat (pl. Kb 80 éves szomszéd bácsit, fagyis nénit, nagymamát). Már egy ideje ilyen érdekes dolgokat játszottunk, amikor egy fagyis kocsi ált meg a ház előtt. Kiderült, hogy a néni egy családi barát, aki munkából hazafelé úgydöntött, hogy a maradékot eladományozza éhes gyerekeknek. Iszonyatosan fura magas hangon üvöltözött, hogy "ki akar fagyit?", nekünk pedig üvölteni kellett, "én", ezután tovább kiabált, hogy "hangosabban", ezután elkezdett nevetni és mindenkit megölelt. Aztán elkezdett üvölteni a a kutyának, hogy "papa" (akit amúgy nem így hívnak), de mindenki legnagyobb meglepetésére néhány perc ordítozás után megjelent. A fagyis néni egy neonzöld műanyagkanállal kezdte el a kutyát mangófagyival etetni. Én kókuszos málnát ettem és egy nagyon váratlan dolog történt: nagyon finom volt.
Akitől a fogadó családom béreli a házat még több háza is van Wallingfordban, amiket ki szokott adni főleg nyaraló embereknek, így a nagybácsi ingyen lakott a hétvégén egy óriási házban, aminek a kertjében van egy tűzrakóhely, szóval este úgy döntöttünk, hogy átmegyünk oda vacsorázni és pillecukrot sütögetni. Amikor a ház eredeti tulajdonosa (aki amúgy családi barát) még nem volt ott, csak mi a nagybácsival bejött egy szakállas, szemüveges ember a házba és azt mondta, hogy azt hitte hogy nem lesz itt senki, mert általában nincs, ezért bejött zuhanyozni. Nagybácsi először meglepődött, aztán pedig csak a fürdőszoba ajtajára mutatott, hogy menjen nyugodtan. Amikor végzett úgydöntött, hogy csatlakozik hozzánk vacsorára. Kiderült, hogy dalszerző, aki olyan embereknek írt már, mint például Pink. Kb másfél órát beszélgettem vele és ez alatt hallhattam néhány dalát, láthattam egy videót, amiben ufók voltak (akiket ő vett fel) és megtudtam, hogy Amerika gazdasága novemberig összeomlik.
Már előző bejegyzéseimben említettem, hogy beleztem ki csirkét. Most sikerült ezt is felülmúlni, mert a család úgydöntött, hogy a 125 csirkét túl drága etetni télen, ezért 96ot "feldolgoztunk". Ez abból állt, hogy az apuka belerakta a kakast fejjel lefel egy csőbe és amikor a cső alsó végén kijött a fej elvágta a torkát és megvárta, amíg kivérzik az alatta lévő lavorba (amit később a maradék csirke megivott). Ezután meleg vízbe tettük őket, hogy a toll könnyebben lejöjjön, aztán egy gépbe, ami leszedte a tollakat. Aztán az apuka és a 9 éves öcsikém mind a 96 csirkét kibelezte, aztán nekem továbbították a beleket, amiből én két külön dobozba válogattam az ehető és a nem ehető részeket. Amikor úgydöntöttem, hogy cserediák leszek nem egészen erre számítottam, de ha hazamegyek szereznem kell otthonra csirkéket, mert nem tudom mit fogok csinálni  egy csirkenélküli házban. Ugyanezen a hétvégén volt az iskolában a homecoming, ami egy nagyon amerikai dolog: mindenki kiöltözik és elmegy az iskolába táncolni. Sikerült egy használt ruhaboltban 15$ért 3 tökéletes állapotban lévő ruhát is venni, szóval alig bírtam választani. Maga a tánc nagyon jó volt, bár a zenék minimum felére nem értettem, hogy hogyan lehet táncolni, de valahogy csak megoldottam. Amikor este 11kor hazaértem, úgy ahogy voltam, magassarkúban és ruhában kimentem segíteni csirkétbelezni.

Választások és néhány órám

Szerintem nagy szerencsém van, hogy ebben az évben jöttem Amerikába, mert idén választások vannak. Bár otthon is elég sokat lehet róla hallani, de az nem olyan mint itt lenni. Itt ez az egyik legnépszerűbb téma, amiről beszélgetni szoktak, és nem csak a felnőttek, hanem a kisebb gyerekek is. Itt senki sem fél felvállalni a véleményét (ami gyakorlatilag mindenkinek ugyanaz), hanem mindenki teljesen nyíltan beszél róla, akár egy ismeretlennek is. Az iskolában van egy civics nevű órám, ahol az amerikai kormányról tanulunk és ott már többször is beszélgettünk a választásokról.A tanár óra elején megmondta, hogy senki ne mondjon személyes véleményt, ehhez képest óra végére gyakorlatilag mindenki álláspontja egyértelmű (és ugyanaz) volt. Voltam az egyik emberrel a rotary clubbomból színházban, ahol rövid Shakespeare jeleneteket adtak elő egymás után. Az egyik jelenetben egy ember jött be, mint Claudius (Hamlet) és elkezdett beszélni. Mindenki végig nevetett, meg tapsolt, bármit mondott (főleg egy Dánia és Norvégia közé építendő, norvégok által finanszírozott falról beszélt), mert az emberen egy Trump maszk volt. Előadás után mindenki fotózkodni akart vele és különböző helyekre, nagyon "vicces" képaláírásokkal posztolták. Az emberek nagyrésze akivel eddig beszéltem vagy fel van háborodva vagy szégyeli magát, hogy erre a szintre jutottak vagy ha más hozza szóba, akkor csak nevetnek rajta. Több embertől hallottam, hogy még soha nem volt ilyen rossz választás. Elég sokan mérgesek, mert van egy vermonti ember, aki majdnem a demokraták jelöltje lett és őt itt mindenki nagyon szerette és mindenki azt remélte, hogy indul függetlenül, de nem tette, ezért elég sokan azt mondják, hogy akkor is rá szavaznak, ha nem is jelölt. Én pedig örülök neki, hogy ebben az évben vagyok itt, mert nagyon érdekes és néha vicces itt hallani erről (már több tanórán is felmerült).
A választásokról való beszélésen kívül van még néhány érdekes dolog, amit órákon csináltunk. Például pszihológián az volt a feladat, hogy párosával kaptunk egy iskolában dolgozó embert (tanárok, titkárságon dolgozók, stb.) és ezt az embert meg kellett találni és megkérdezni tőle a kedvenc számát, ezután meghallgattuk az összeset és ki kellett találni, hogy melyik kinek a ledvenc száma. Én és, akivel voltam viszonylag jól jártunk, mert nekünk egy recepcióstól kellett megkérdezni, de voltak olyanok, akiknek be kellett kopogni egy órára és ott a diákok elött megkérdezni a tanártól a kedvenc számát.
Matekon, amit az első napokban tanultunk, az otthon szerintem hatodikos anyag lehet, szóval életemben először kb zseninek gondoltak egy matek órán. Sajnos mostmár ilyen szöveges feladatokat és koordináta rendszeres dolgokat csinálunk, amivel igazából nincs problémám, ha megértettem a feladatot. A tanár nagyon kedves és mindig próbálja elmagyarázni, hogy melyik matekos szakszó mit jelent és akkor sikerül beazonosítani és megoldani a feladatot, de így sokkal lassabb vagyok a többieknél.
Van egy óránk minden nap, egyszerre mindenkinek az iskolából, amikor semmit se csinálunk, de ha valamit nem értesz valamilyen tantárgyból, akkor lehet menni tanárokhoz kérdezni.
Igazából mindegyik órámat nagyon szeretem, mert érdekesek és teljesen mások, mint otthon. Amikor a tanárok beszélnek, olyankor gyakorlatilag mindent értek, viszont ha olvasni kell valamit ahhoz kell egy kis idő, hogy felfogjam (tankönyvekben sokkal nehezebb szavak vannak, mint amit beszédben bárki használ).

Első két hét

Már több mint két hete megérkeztem Amerikába és azóta rengeteg minden történt, aminek a nagyon nagy részét ha lenn is időm akkor se tudnám leírni. Kezdek hozzászokni az itteni élethez. Kb minden este egy kutyával vagy egy macskával vagy egy kutyával és egy macskával alszok. Sötétedéskor csirkéket terelgetünk/dobálunk ketrecbe. Kibeleztem egy kakast. Beleraktam a fejemet egy tóba amiben rengeteg békanyál és különböző állat volt. Megfogtam egy döglött mókust. Ez csak néhány apróság abból, amit az elmúlt két hétben csináltam, de mára már eljutottam odáig, hogy nem érdekel mi az, ha az emberek körülöttem csinálják, akkor én is. A családomat még mindig nagyon szeretem, bár sajnos eljutottunk arra a szintre, hogy evésben ők lassulnak, én gyorsulok, ők fogynak, én pedig hízok. Tegnap este a vacsora csirke paprikás volt krumpli pürével (nem gondoltam volna, hogy két hét után ennyire tud jól tud esni a piros paprika) és vacsora közben megpróbáltam veresenyezni  a nagyon gyoran evő 9 éve "öcsémmel", hogy ki eszik gyorsabban krumplipürét, amit természetesen ő nyert, de azért én is rendesen küzdöttem. Amikor láttam hogy ő milyen gyors elkezdtem kézzel tömni a számba, de közben belemehetett a paprika a szemembe mert könnyeztem, nem láttam, fájt a szemem és közben a kezem tiszta krumplipüré volt, a szám teljesen tele és közben egyszerre öklendeztem és próbáltam abbahagyni a nevetést. Azért örülök, hogy ez nem az első napokban történt, mert így csak egy kicsit néztek hülyének, és a ténytől, hogy ezek után sem dobtak ki a házukból egyre jobban családtagnak érzem magam.
Múlt hét vasárnap találkoztam a többi cserediákkal a districtemben. Összesen 14en vagyunk és mindenki más országból és bár vannak egy páran ugyanazzal az anyanyelvvel, így szerintem akkor is sokkal jobb, mintha lennének egyezések. Mindenki nagyon aranyos volt bár arra, hogy jobban megismerjük egymást nem annyira volt idő, mert majdnem végig külön beszéltek a cserediákoknak és a fogadó családoknak (nekem mind a három ott volt) és amíg nekünk azt elemezték, hogy miket nem csinálhatunk ebben az évben, addig nekik azt mondták el, hogy miket csinálhatunk. Az egész találkozó egy síhegy aljánál volt, szóval a beszélgetés végén felvonóval felmentünk a tetejére és csináltunk csoportképet. Mindenki nagyon aranyos volt, szóval már nagyon várom, hogy legközelebb egy egész hétvégét legyünk együtt szabályhallgatás nélkül.
Múlt héten elkezdődött az iskola. Az első nap reggelén gyakorlatilag idegesebb voltam mint a repülőn és kivételesen nem volt teljesen alaptalan, mert minden órám más teremben volt és három perces szünetek voltak áttalálni egyik teremből a másikba és maximum két órán vagyok együtt ugyanazzal az emberrel. Mivel szünetben nincs idő wcre menni ezért csak órán tudsz kikéreckedni és akkor vinned kell magaddal a teremből egy bazinagy fatáblát. Az első nap nagyon nehéz volt, de utána egyre könnyebb lett, mert egyre egyszerűbben megtalálom a termeket és már egész sok embert ismerek órákról/ebédszünetről és bár a legtöbben eléggé eltérően néznek ki az otthoni átlaghoz képest, mindneki nagyon kedves volt akivel eddig beszéltem. Az órákból meglepően sokat értek és eddig sokkal érdekesebbek, mint az otthoniak, viszont amikor us töriből az volt a házi hogy elolvassunk 5 oldalt a tankönyvben, akkor gyakorlatilag minden második szót nem értettem, szóval elég sok idő volt mire összeraktam, hogy miről van szó.
Mióta megérkeztem (meg már előtte is e-mailokben) többen is mondták, hogy Vermontban nagyon gyorsan otthon érzi magát az ember, és szerencsére igazuk is lett. Szerintem ennél másabb nem nagyon lehetne itt az éltem az otthonitól, de  gyakorlatilag egyáltalán nem érzem a változást, mert itt is, a fákkal, a csirkékkel, a 3 perces szünetekkel, fatáblával wcre járással, gyorsan evéssel, angolul beszéléssel és ezekkel az emberekkel is otthon érzem magam.

Vermont

Az első éjszakámat még nem a fogadó családomnál töltöttem, ezért reggel értem jött Barry a Rotary clubbomból, hogy átvigyen Wallingfordba, ahol a család lakik. Útközben áthaladtunk néhány falun és erdősebb részen. Elhaladtunk nagyon sok farm és különböző állatok mellett. A legtöbb embernek, aki itt lakik van  valamilyen állata vagy farmja (találkoztam már olyannal, akinek közel 300 tehene van és olyannal is, akinek áfonya farmja). Vermont az egyik legszebb hely, ahol életemben voltam. Rengeteg fa van és minden nagyon zöld. Állítólag ősszel gyönyörű ahogy az egész állam színessé válik és nagyon sok turista eljön, hogy ezt megnézze. Wallingfordot rengeteg hegy veszi körül, amiken télen síelni szoktak és az egészen keresztül folyik egy folyó.Nagyon sok kis falu van, amikben nem laknak annyian, hogy érdemes legyen iskolát építeni oda, így az iskolán (ahova én is járni fogok) a folyó menti több kisebb falu osztozik. Amikor megérkeztünk a családhoz és először találkoztunk gyerekek talán még egy kicsit meg voltak ijedve, de hamar feloldódtak. Először a legidősebb megmutatta a papagáját, aztán a 3 éves körbe rohangált és azt akarta, hogy mindent csináljak én is utána, aztán pedig papír propellerekkel "vágta" le különböző testrészeimet. Egyébként vele érdekeseket lehet beszélgetni, mivel én egy szót se értek kb abból amit mond szóval valakinek tolmácsolni kell, de megnyugtattak, hogy ne aggódjak, mert ők se értenek mindent amit mond. Az egyetlen AMERIKAI "húgom" nagyon izgatott volt, hogy náluk fogok lakni, mert ugye 3 fiú testvére van. Vele elég sokat játszottam (nem gondoltam volna, hogy egyszer angolul fogok műanyag lila pónikkal játszani). A legkisebb még nem beszél, csak annyit mond néha, hogy "look" és odamutat valahova, de nagyon nagylelkűen, ha bárhol valami ételt lát azt megfogja és odaadja valakinek. Az apuka valamennyit élt Romániában (volt Magyarországon is), szóval ő tudja a legjobban megérteni, hogy néhány dolog itt nekem mennyire más, mint otthon. Az anyuka is nagyon kedves és mindig megkérdezi (ebéd után is) hogy kérek e valamit enni. Az egész család nagyon aranyos és nagyon kedvesek és bár eléggé elfáradok a nap végére nagyon örülök, hogy itt fogok lakni velük.  Náluk nem az ebéd a nagy étkezés, hanem a vacsora, de akkor nagyon sokat eszünk és nagyon gyorsan. Ha néha előfordul olyan, hogy mindent megbírok enni, amit kiraknak a tányéromra, akkor is minimum negyed órával tovább vagyok az asztalnál, mint ők. Egyik este az apuka kitalálta, hogy ma úgy fog enni, mint egy "európai", szóval nagyon kicsi falatokat vet a szájába és néha lerakta az evőeszközt és mondta, hogy most vesz egy nagy levegőt és utána folytatja.  Tudtam, hogy van néhány állatuk, de kicsit meglepődtem, amikor elmondták, hogy összesen van 1kutya, 1papagáj, 3macska, 98nyúl, 101tyúk és nem tudom hány liba. A kert nagyon nagy és rengetgeg zöldség (főleg paradicsom) van. Itt folyton mindenki paradicsomot vagy valami paradicsomosat eszik. A kert végében van egy picike tó és nincs kerítés, szóval tovább lehet menni az erdőbe, ahol a gyerekek megmutatták, hogy mellyik fákranérdemes felmászni. Mindenki, akivel találkozok nagyon kedves és mindenki megkérdezi mindenkitől, hogy hogy van, amire mindenki azt válaszolja, hogy jól. Olyat is hallottam már, hogy valaki azt kérdezte a másiktól, hogy "Hogy vagy? Jól?". A faluban mindenhol amerikai zászlók vannak és  nem utcánként vannak megszámozva a házak, hanem az egész faluban minden számú házból csak egy van. A házunktól nem messzire van egy temető, ahol főleg katonák vannak eltemetve. Van nagyon sok nagyon szép bokor, amiken fehér virágok vannak, direkt azért hogy letörhess egyet és rátehesd valamelyik sírra. Van a temetőn belül egy pici tó is, ami nagyon széppé teszi az egész összképet.

Az utazás

Amikor elindultunk a reptérre egyáltalán nem volt érezhető a hangulaton, hogy 10 hónapig nem fogjuk látni egymást. Sajnos ezt akkor még nekem sem sikerült teljesen felfogni, mert miután a búcsú után átmentem a kapun és azt hittem, hogy a következő forduló után még látni fogom őket, de nem így történt, nagyon nagy hiányérzetem volt. Sanyi még utánamtelefonált, hogy zárjam be a hátizsákom aztán kidobatták velem a vizem, elvesztettem és megtaláltam a beszállókártyámat, de végül megérkeztem a kapuhoz. Arra számítottam, hogy itt még lesznek magyarok de sajnos csalódnom kellett. A gépen gyakorlatilag mindenki norvég volt. Azt sem nagyon értettem amit bemondtak a hangosbemondóba mert végig recsegett és érezhető volt, hogy aki beszél, annak nem az angol az anyanyelve(hanem a norvég), de végül valahogy megérkeztem Osloba ahol át kellett szállnom. Utoljára magyarul a mellettem ülő magyar-norvég házaspárral beszéltem, de velük is inkább angol/norvég/magyarul (érdekelne hogy ők otthon milyen nyelven beszélnek...). Osloban elég könnyen megtaláltam a kaput és utána ott üldögéltem előtte, amíg a gép felszállt. 8 órát töltöttem a repülőn, ami elég hosszú idő. Főleg az előttem lévő monitoron lévő játékokkal játszottam, amiket néha akaratlanul is abbahagytam és gondolkodtam. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki nehézzé tette nekem azt a 8 órát, (mert rá gondoltam), hogy az életem része. Amikor nem csináltam semmit a monitoron, akkor a légitársaság különböző uticéljairól ismétlődtek képek, szóval néhány percenként megjelent előttem a Parlament. A gép kb egy órával korábban leszállt, aztán másfél órát állt egyhelyben a reptéren, mire ki lehetett szállni. Ezután jött az utazás legnehezebb része: elérni, hogy beengedjenek az országba. Még a repülőn ki kellett tölteni egy lapot, amin bejelöltem, hogy van nálam kaja és amikor megkérdezték, hogy mi mondtam, hogy szendvics. Aztán megkérdezték, hogy mi van a szendvicsben én pedig mondtam, hogy sonka és sajt. Itt majdnem kidobtak az országból, mert azt hitték, hogy illegálisan húst csempészek mert azon a lapon valahol be kellett volna jelölnöm, hogy van nálam hús is(????). Egyszer még a kb 70 sorból a rosszaba sikerült beállnom, de végül kijutottam. A reptéren Jim(Rotary) várt, mert a családomban kicsi gyerekek vannak, én pedig későn érkeztem meg és a reptértől 3 órára laktak, szóval az első estét Jimnél töltöttem. Miközben Vermont felé mentünk megálltunk vacsorázni. Ez nagyon érdekes volt, mert miután leültünk egy nő odajött hozzánk és elmondta, hogy őt Jenifernek hívják és ma este ő lesz a pincérünk. Ezután mind a ketten megkérdeztük tőle hogy hogy van aztán ő is tőlünk. A kaja nagyon sok volt (szerintem a felét sem ettem meg), de Jim elmondta, hogy itt minden étteremben túl sokat adnak és hogy természetes, hogy a pincér dobozzal jön vissza és semmit nem visznek ki. Ez így is történt, mert Jenifer néhány perc múlva megérkezett 2 hatalmas dobozzal. Mire megérkeztünk és eljutottam az ágyig meglett a 24 órám alvás nélkül, amire nagyon büszke vagyok.