Választások és néhány órám

Szerintem nagy szerencsém van, hogy ebben az évben jöttem Amerikába, mert idén választások vannak. Bár otthon is elég sokat lehet róla hallani, de az nem olyan mint itt lenni. Itt ez az egyik legnépszerűbb téma, amiről beszélgetni szoktak, és nem csak a felnőttek, hanem a kisebb gyerekek is. Itt senki sem fél felvállalni a véleményét (ami gyakorlatilag mindenkinek ugyanaz), hanem mindenki teljesen nyíltan beszél róla, akár egy ismeretlennek is. Az iskolában van egy civics nevű órám, ahol az amerikai kormányról tanulunk és ott már többször is beszélgettünk a választásokról.A tanár óra elején megmondta, hogy senki ne mondjon személyes véleményt, ehhez képest óra végére gyakorlatilag mindenki álláspontja egyértelmű (és ugyanaz) volt. Voltam az egyik emberrel a rotary clubbomból színházban, ahol rövid Shakespeare jeleneteket adtak elő egymás után. Az egyik jelenetben egy ember jött be, mint Claudius (Hamlet) és elkezdett beszélni. Mindenki végig nevetett, meg tapsolt, bármit mondott (főleg egy Dánia és Norvégia közé építendő, norvégok által finanszírozott falról beszélt), mert az emberen egy Trump maszk volt. Előadás után mindenki fotózkodni akart vele és különböző helyekre, nagyon "vicces" képaláírásokkal posztolták. Az emberek nagyrésze akivel eddig beszéltem vagy fel van háborodva vagy szégyeli magát, hogy erre a szintre jutottak vagy ha más hozza szóba, akkor csak nevetnek rajta. Több embertől hallottam, hogy még soha nem volt ilyen rossz választás. Elég sokan mérgesek, mert van egy vermonti ember, aki majdnem a demokraták jelöltje lett és őt itt mindenki nagyon szerette és mindenki azt remélte, hogy indul függetlenül, de nem tette, ezért elég sokan azt mondják, hogy akkor is rá szavaznak, ha nem is jelölt. Én pedig örülök neki, hogy ebben az évben vagyok itt, mert nagyon érdekes és néha vicces itt hallani erről (már több tanórán is felmerült).
A választásokról való beszélésen kívül van még néhány érdekes dolog, amit órákon csináltunk. Például pszihológián az volt a feladat, hogy párosával kaptunk egy iskolában dolgozó embert (tanárok, titkárságon dolgozók, stb.) és ezt az embert meg kellett találni és megkérdezni tőle a kedvenc számát, ezután meghallgattuk az összeset és ki kellett találni, hogy melyik kinek a ledvenc száma. Én és, akivel voltam viszonylag jól jártunk, mert nekünk egy recepcióstól kellett megkérdezni, de voltak olyanok, akiknek be kellett kopogni egy órára és ott a diákok elött megkérdezni a tanártól a kedvenc számát.
Matekon, amit az első napokban tanultunk, az otthon szerintem hatodikos anyag lehet, szóval életemben először kb zseninek gondoltak egy matek órán. Sajnos mostmár ilyen szöveges feladatokat és koordináta rendszeres dolgokat csinálunk, amivel igazából nincs problémám, ha megértettem a feladatot. A tanár nagyon kedves és mindig próbálja elmagyarázni, hogy melyik matekos szakszó mit jelent és akkor sikerül beazonosítani és megoldani a feladatot, de így sokkal lassabb vagyok a többieknél.
Van egy óránk minden nap, egyszerre mindenkinek az iskolából, amikor semmit se csinálunk, de ha valamit nem értesz valamilyen tantárgyból, akkor lehet menni tanárokhoz kérdezni.
Igazából mindegyik órámat nagyon szeretem, mert érdekesek és teljesen mások, mint otthon. Amikor a tanárok beszélnek, olyankor gyakorlatilag mindent értek, viszont ha olvasni kell valamit ahhoz kell egy kis idő, hogy felfogjam (tankönyvekben sokkal nehezebb szavak vannak, mint amit beszédben bárki használ).

Első két hét

Már több mint két hete megérkeztem Amerikába és azóta rengeteg minden történt, aminek a nagyon nagy részét ha lenn is időm akkor se tudnám leírni. Kezdek hozzászokni az itteni élethez. Kb minden este egy kutyával vagy egy macskával vagy egy kutyával és egy macskával alszok. Sötétedéskor csirkéket terelgetünk/dobálunk ketrecbe. Kibeleztem egy kakast. Beleraktam a fejemet egy tóba amiben rengeteg békanyál és különböző állat volt. Megfogtam egy döglött mókust. Ez csak néhány apróság abból, amit az elmúlt két hétben csináltam, de mára már eljutottam odáig, hogy nem érdekel mi az, ha az emberek körülöttem csinálják, akkor én is. A családomat még mindig nagyon szeretem, bár sajnos eljutottunk arra a szintre, hogy evésben ők lassulnak, én gyorsulok, ők fogynak, én pedig hízok. Tegnap este a vacsora csirke paprikás volt krumpli pürével (nem gondoltam volna, hogy két hét után ennyire tud jól tud esni a piros paprika) és vacsora közben megpróbáltam veresenyezni  a nagyon gyoran evő 9 éve "öcsémmel", hogy ki eszik gyorsabban krumplipürét, amit természetesen ő nyert, de azért én is rendesen küzdöttem. Amikor láttam hogy ő milyen gyors elkezdtem kézzel tömni a számba, de közben belemehetett a paprika a szemembe mert könnyeztem, nem láttam, fájt a szemem és közben a kezem tiszta krumplipüré volt, a szám teljesen tele és közben egyszerre öklendeztem és próbáltam abbahagyni a nevetést. Azért örülök, hogy ez nem az első napokban történt, mert így csak egy kicsit néztek hülyének, és a ténytől, hogy ezek után sem dobtak ki a házukból egyre jobban családtagnak érzem magam.
Múlt hét vasárnap találkoztam a többi cserediákkal a districtemben. Összesen 14en vagyunk és mindenki más országból és bár vannak egy páran ugyanazzal az anyanyelvvel, így szerintem akkor is sokkal jobb, mintha lennének egyezések. Mindenki nagyon aranyos volt bár arra, hogy jobban megismerjük egymást nem annyira volt idő, mert majdnem végig külön beszéltek a cserediákoknak és a fogadó családoknak (nekem mind a három ott volt) és amíg nekünk azt elemezték, hogy miket nem csinálhatunk ebben az évben, addig nekik azt mondták el, hogy miket csinálhatunk. Az egész találkozó egy síhegy aljánál volt, szóval a beszélgetés végén felvonóval felmentünk a tetejére és csináltunk csoportképet. Mindenki nagyon aranyos volt, szóval már nagyon várom, hogy legközelebb egy egész hétvégét legyünk együtt szabályhallgatás nélkül.
Múlt héten elkezdődött az iskola. Az első nap reggelén gyakorlatilag idegesebb voltam mint a repülőn és kivételesen nem volt teljesen alaptalan, mert minden órám más teremben volt és három perces szünetek voltak áttalálni egyik teremből a másikba és maximum két órán vagyok együtt ugyanazzal az emberrel. Mivel szünetben nincs idő wcre menni ezért csak órán tudsz kikéreckedni és akkor vinned kell magaddal a teremből egy bazinagy fatáblát. Az első nap nagyon nehéz volt, de utána egyre könnyebb lett, mert egyre egyszerűbben megtalálom a termeket és már egész sok embert ismerek órákról/ebédszünetről és bár a legtöbben eléggé eltérően néznek ki az otthoni átlaghoz képest, mindneki nagyon kedves volt akivel eddig beszéltem. Az órákból meglepően sokat értek és eddig sokkal érdekesebbek, mint az otthoniak, viszont amikor us töriből az volt a házi hogy elolvassunk 5 oldalt a tankönyvben, akkor gyakorlatilag minden második szót nem értettem, szóval elég sok idő volt mire összeraktam, hogy miről van szó.
Mióta megérkeztem (meg már előtte is e-mailokben) többen is mondták, hogy Vermontban nagyon gyorsan otthon érzi magát az ember, és szerencsére igazuk is lett. Szerintem ennél másabb nem nagyon lehetne itt az éltem az otthonitól, de  gyakorlatilag egyáltalán nem érzem a változást, mert itt is, a fákkal, a csirkékkel, a 3 perces szünetekkel, fatáblával wcre járással, gyorsan evéssel, angolul beszéléssel és ezekkel az emberekkel is otthon érzem magam.