Már több mint két hete megérkeztem Amerikába és azóta rengeteg minden történt, aminek a nagyon nagy részét ha lenn is időm akkor se tudnám leírni. Kezdek hozzászokni az itteni élethez. Kb minden este egy kutyával vagy egy macskával vagy egy kutyával és egy macskával alszok. Sötétedéskor csirkéket terelgetünk/dobálunk ketrecbe. Kibeleztem egy kakast. Beleraktam a fejemet egy tóba amiben rengeteg békanyál és különböző állat volt. Megfogtam egy döglött mókust. Ez csak néhány apróság abból, amit az elmúlt két hétben csináltam, de mára már eljutottam odáig, hogy nem érdekel mi az, ha az emberek körülöttem csinálják, akkor én is. A családomat még mindig nagyon szeretem, bár sajnos eljutottunk arra a szintre, hogy evésben ők lassulnak, én gyorsulok, ők fogynak, én pedig hízok. Tegnap este a vacsora csirke paprikás volt krumpli pürével (nem gondoltam volna, hogy két hét után ennyire tud jól tud esni a piros paprika) és vacsora közben megpróbáltam veresenyezni a nagyon gyoran evő 9 éve "öcsémmel", hogy ki eszik gyorsabban krumplipürét, amit természetesen ő nyert, de azért én is rendesen küzdöttem. Amikor láttam hogy ő milyen gyors elkezdtem kézzel tömni a számba, de közben belemehetett a paprika a szemembe mert könnyeztem, nem láttam, fájt a szemem és közben a kezem tiszta krumplipüré volt, a szám teljesen tele és közben egyszerre öklendeztem és próbáltam abbahagyni a nevetést. Azért örülök, hogy ez nem az első napokban történt, mert így csak egy kicsit néztek hülyének, és a ténytől, hogy ezek után sem dobtak ki a házukból egyre jobban családtagnak érzem magam.
Múlt hét vasárnap találkoztam a többi cserediákkal a districtemben. Összesen 14en vagyunk és mindenki más országból és bár vannak egy páran ugyanazzal az anyanyelvvel, így szerintem akkor is sokkal jobb, mintha lennének egyezések. Mindenki nagyon aranyos volt bár arra, hogy jobban megismerjük egymást nem annyira volt idő, mert majdnem végig külön beszéltek a cserediákoknak és a fogadó családoknak (nekem mind a három ott volt) és amíg nekünk azt elemezték, hogy miket nem csinálhatunk ebben az évben, addig nekik azt mondták el, hogy miket csinálhatunk. Az egész találkozó egy síhegy aljánál volt, szóval a beszélgetés végén felvonóval felmentünk a tetejére és csináltunk csoportképet. Mindenki nagyon aranyos volt, szóval már nagyon várom, hogy legközelebb egy egész hétvégét legyünk együtt szabályhallgatás nélkül.
Múlt héten elkezdődött az iskola. Az első nap reggelén gyakorlatilag idegesebb voltam mint a repülőn és kivételesen nem volt teljesen alaptalan, mert minden órám más teremben volt és három perces szünetek voltak áttalálni egyik teremből a másikba és maximum két órán vagyok együtt ugyanazzal az emberrel. Mivel szünetben nincs idő wcre menni ezért csak órán tudsz kikéreckedni és akkor vinned kell magaddal a teremből egy bazinagy fatáblát. Az első nap nagyon nehéz volt, de utána egyre könnyebb lett, mert egyre egyszerűbben megtalálom a termeket és már egész sok embert ismerek órákról/ebédszünetről és bár a legtöbben eléggé eltérően néznek ki az otthoni átlaghoz képest, mindneki nagyon kedves volt akivel eddig beszéltem. Az órákból meglepően sokat értek és eddig sokkal érdekesebbek, mint az otthoniak, viszont amikor us töriből az volt a házi hogy elolvassunk 5 oldalt a tankönyvben, akkor gyakorlatilag minden második szót nem értettem, szóval elég sok idő volt mire összeraktam, hogy miről van szó.
Mióta megérkeztem (meg már előtte is e-mailokben) többen is mondták, hogy Vermontban nagyon gyorsan otthon érzi magát az ember, és szerencsére igazuk is lett. Szerintem ennél másabb nem nagyon lehetne itt az éltem az otthonitól, de gyakorlatilag egyáltalán nem érzem a változást, mert itt is, a fákkal, a csirkékkel, a 3 perces szünetekkel, fatáblával wcre járással, gyorsan evéssel, angolul beszéléssel és ezekkel az emberekkel is otthon érzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése